2011. július 27., szerda

Julia Roberts tündérkévé retusálva


Végre egy botrány a bébivé retusált-fotoshoppolt reklámnők miatt.
Angliában most le kell állítani két kozmetikai hirdetési kampányt is, mert kiverték a biztosítékot, annyira tündérkévé retusáltak híres, habár tisztes és középkorú családanyákat, például Julia Roberts-et.
Mindemögött ott van ez az egész őrület, hogy az az értékes, ami vadonatúj, az az értékes, aki fiatal és tökéletes – mert ezzel terrorizálják a nőket (és lassan a férfiakat is – mikor következnek a gyerekek?) – és még jó hogy a macskák nem néznek tévét. Legalábbis nem vettem még észre, meg különben is ugyanazt a kaját szereti 6 éve, nem azt, aminek a hirdetésében a cuki reklámnéni majdnem belenyal a macskatányérba.
Kérdem én, 100 éve ki tudta mi az, hogy cellulit? Mást is kérdezek: kit érdekelt? Visszavetette ez pl a szexualitást? Kihalt az emberiség?  
De oké, mondjuk hogy a szépség szubjektív. De ne mondjuk mégse, mert az már baj, ha egy nő értéktelennek is érzi magát, mert kövérebb-soványabb-szemüvegesebb-öregebb-akármilyenebb mint a divat- és hirdetésBarbie-k.
De – szép nap ez a mai – azt olvasom, hogy valaki (mindegy ki, egy politikusnak is lehetnek jó pillanatai) panaszt tett a brit hirdetési felügyeleti hatóságnál a fenti kozmetikai hirdetésekben megjelenő digitálisan manipulált fotók, és az ezekből fakadó túlzás, valamint félrevezetés miatt. A panasznak a hatóság helyt adott, a hirdetéseknek el kell tűnniük.
Egy fecske nem csinál nyarat, de ez azért másoknak is eszükbe jutott - mármint a panaszkodáson túl. Egy vagy két éve a francia kormány harcot hirdetett az olyan hirdetések és műsorok ellen, amelyek anorexiára buzdítják a fiatal lányokat. Pár hete az Amerikai Orvosok Szövetsége kiadott egy közleményt, amelyben nem átallották azt írni, hogy az ilyen photoshoppolt reklámok egyenesen károsak az egészségre, mert torzítják az énképet, és nahát, ők is a tizenévesekre és a gyerekek sérülékeny önértékelésére hivatkoznak.
Nálunk meg a Dove indított kampányt jópár éve, de annak meg az volt a szépséghibája, hogy bár maga az elgondolás nem rossz, a hitelét aláássa az, hogy ők is csak egy a sok kencegyár közül.
Sejtem én, hogy aki ezt blogot olvassa, valszeg túlvan ezen – de mi van a gyerekekkel, pl a kamaszlányokkal, akik ezt úgy, ahogy van, egy az egyben bezabálják? Csak van gyereked, unokád, unokahúgod? A tiniknél is (!) egyre nagyobb a plasztikai sebészeti műtétek száma, meg az evési rendellenességeké - meg egyre nagyobb a trutyigyárak profitja. Csak nem függ ez össze?
Aláírom azt is, lehet hogy ezt valahol a nők is generálják – királylányok akarunk lenni, naná, már az oviban is! és aki nem vigyáz, el is hiszi magáról, hogy lehet.
Mármint királylány.
Pedig nem.




[ ... ]

2011. július 18., hétfő

Megint szoknya - most hastánc


Egy lépéssel közelebb kerültem annak a rejtélynek a nyitjához, hogy miért érzik mackóléptű leányok és asszonyok úgy, hogy számukra szükséges a fellépés, ha már jártak egy teljes félévet hastáncórára. De azt hiszem, bele kell ebbe nyugodni, megkockáztatom, örülni is lehet. Anyák, húgok, lánygyerekek, barátnők, feleségek, nagymamák – heló, igen, nagymamák – betanulják a koreot, halálra izgulják magukat a fellépéssel, a sminkkel, a frizurájukkal, a ruhavarrással – van-é más választás, mint pirosra tapsolni a kedvükért a tenyerünket. A fellépés nem a nagyközönségnek szól, ez enyhítő körülmény.
Ami nincs a próbateremben és viszont van a színpadon, - mármint a lent tapsoló családon és odafent a lámpalázban arcra fagyott mosolyon kívül - az a fellépő hastáncegyenruha – a flitteres bikinifelső, hozzá fedetlen has (gyöngyös rázóövünkre rálógó gyomorral vagy anélkül, de erről majd máskor) és persze a varázs-ruhadarab, a királylányos álmokból előlépő szoknya.
A szoknya a klasszikus nőiesség egyik utolsó megbízható jelképe, van, aki éppen ezért utálja is a sportban (ökölvívás, gyephoki, foci), mondván, hogy a szoknyában nőiesebb és vonzóbb a sportolónő, és ez elvonja a figyelmet a teljesítményéről. De mindig van, aki utálja azt, amiről éppen szó van, így ezzel nincs gond.
Ezek a libbenő hosszú hastáncos szoknyák viszont inkább inspirálnak, talán mert előhoznak valamit a kislánykori elképzeltből – azt a régi pörgős szoknyát, abból az időből, amikor még nyilvánvaló volt, hogy a világ forog mikörülöttünk.
Talán ez a tarka selyemszoknyában történő libbenés maga is cél.
Van annak egy fílingje hogy lépsz kettőt és a szoknya még csak akkor jön utánad.
Mint egy kisebbfajta terápia.
Csak bár látnék az idősebb nőkön szép, méltóságteljes, nekik (oké, nekünk) való ruhákat! Tudom, megdöbbentő amit mondok, de abban is lehet táncolni.
A nő másik arca” - ez a Dina Jamilah féle hastánciskola gálájának címe volt- a fotók ott készültek, kicsiny zöld, természetesen enyhe fokban hóttprofi fényképezőgépemmel. 
Sok arca van a nőnek, - nézzünk csak párat … aszongya az elnyűtt irodista, a subickoló házitündér, a kőkeménysikeres kosztümös, a szolid szelíd pulóveres, a mirelit pizzák vad szakácskirálynője … gondolom a sor folytatható – szóval,  egy arcod a sok közül lehet akár ilyen is.



[ ... ]

2011. július 4., hétfő

Monspart és a hospice


A magam részéről Monspartot - többek között - azért bírom, éspedig nagyon, mert semmi, de semmi cukiskodás nincs benne. Bátorság annál több.
Itt van ez, ahogy odaállt egy ilyen cél mellé, mint segíteni a hospice alapítványnak. Nem félti az imázsát, hogy egy olyan helyhez kötődik majd a neve, amely félelemmel és fájdalommal teli, sőt saját maga sem terel, és nem hárít, hanem odaáll és részt vesz a segítésben, a pénzszerzésben. 
A Nárcisz-futás (van vagy két hónapja, de ez a blog nem a friss hírek rovat) talán hozott valami kis pénzt is, mellesleg csodálnám ha így lenne, a fantasztikus 700 forintos nevezési díjból… de én azon tűnődöm, itt a blog témájához kapcsolva, hogy a történet a példaadásról is szól. Fontos a fittség, az endorfin, az önbizalom… fontos, hajaj. 
De itt van ez a mellékág… hogy mennyi más cél jelenhet meg a mozgással, általa, vele.
Futni lehet úgy is, hogy a nevezési díj egy része - ne féljünk a szavaktól - jó célt szolgál, mint tették ezt a Suhanj-osok is és a Nárcisz-osok. Futni lehet úgy is, hogy bőven hatvanon túl életkedvet pumpál valaki a kortársaiba a Margitszigeten, mint Monspart. De - és ez mondjuk pont NEM Monspartról szól, hiszen ő a mai napig fut és másokat is edz - tehát majd, amikor valakinek a futás már nem megy – ne áltassuk magunkat, eljön, eljöhet az az idő is – a futás, az edzés, a futóesemény jelentheti azt is, hogy ott lehetsz és segíthetsz, egyszóval – jelenthet közösséget, összetartozást.
Azért Nárcisz a futás neve, mert a hospice-osok csináltak egy virágágyást nárciszokból. Én pár éve egy  igazi lepukkant és közepesen ijesztő kórház (emberi méltóság?) szóval a kórház kertjében nézegettem nap mint nap a virágokat útközben, amíg leértem a villamoshoz. Fura, de én szerettem azokat a virágokat. A hospice-osok is a nárciszokat, gondolom. Megértem.
Monspart mondja ezt a Hospice alapítvány oldalán:
Azok az emberek, akik már kaptak egy pofont az élettől, sokkal együttérzőbbek és fogékonyabbak. Én ilyen ember vagyok, ezért csatlakoztam a Hospice Alapítványhoz. Mi pontosan tudjuk, mit jelent az, ha valaki bajban van, és mit jelent az, hogy segítség. Homérosz szavaival: Egyesített erejükkel még a gyöngék is erősek.



A 2011. májusi Nárcisz futás, Monspart is van benne




[ ... ]
 

©2009 Nők mozgásban | by TNB