Anya, most te is!



A női mozgásprojektek talán legnehezebb momentuma - tudománytalan megfigyeléseim és még tudománytalanabb saját élményeim alapján - a kezdet. Felállni a székről, elindulni az uszodába, bemenni az aerobikórára. Onnan kezdve, ha jólesik a dolog, már nem annyira nehéz. 
A motiváló erőket sok helyen ragozták már, de ezek között nem gyenge az a kérdés: ki az, aki elhív engem? ki az, akivel összetalálkozhatom az edzésen, és megdícsér, ha ügyes vagyok és biztat, ha béna, meg aki hiányol, ha nem vagyok ott és örül ha mégis újra megjelenek?

Nemrég egy kedves ismerősömék sportnapot szerveztek egy Békés megyei falu iskolájában.  A résztvevők persze a gyerekek voltak, akiket kézilabdázni tanítgattak. A nap végefelé aztán kitűnt, hogy jé, a gyerekekhez anyukák is tartoznak, akik haladó hagyományaink értelmében a padon üldögélték végig a gyerekek edzését. 
Ekkor az egyik edzésvezető, aki amúgy zumbaoktató is, rögtönzött zumbaórát tartott - s ekkor a gyerekek mellé-mögé, láss csudát, az anyukák boldogan beálltak. 
Itt keveredek tehát vissza a motiváló társ kérdéséhez. Azok a nőtársak, akik - nincsenek kevesen kis hazánkban! - maguktól nem, vagy nehezen, vagy csak bűntudattal mennének el egy mozgás- vagy neadjisten táncprogramra, egészen természetesen kapcsolódnak be, ha a gyerekük hívja őket: anya, most te is.
A sportnap kézilabdás részéről vendégposztot írtam a Fészekalj blogra.
Íme néhány kedvenc, anya te is témára :) 






Még több kép a pusztaföldváron megtartott sportnapról itt: http://www.facebook.com/bela.grundmann#!/album.php?aid=260833&id=667559427&page=6



Megjegyzések